A 70 esztendős S. Varga Pállal Berta Erzsébet és Bényei Péter beszélget
Berta Erzsébet: Úgy képzelem, hogy tudósi habitusod, tudományos pályád eredetét neveltetésedben, származásodban, családi kötelékeidben is kereshetjük. Édesapád, Varga Zsigmond József görög–latin–német szakos tanár, lelkész és teológus, akinek nevéhez fontos hittudományi munkák (többek között az Újszövetség irataihoz szerkesztett görög–magyar szótár) kapcsolódnak, a Debreceni Teológiai Akadémia professzora volt, diákjai emlékezetében nagyhatású személyiségként maradt meg. Számodra ki volt ez az apa? Beszélnél nekünk róla és tágabb családodról? Hogyan emlékszel, milyen identitásképző örökségeket kaptál tőlük?
S. Varga Pál: Édesapámnak életeleme volt a tanítás. Otthon is gyakran beszélt azokról a témákról, amelyeket éppen tanított – édesanyám szokta volt mondani, hogy mellette ő is elvégezte a teológiát. A Református Kollégium szolgálati lakásában laktunk – ebben az épületben volt a teológusok internátusa is; a hallgatók gyakran jöttek hozzánk, nemcsak egyenként, de csoportban is, szüleim még főzőtanfolyamot is tartottak nekik. De nemcsak ezeken az alkalmakon találkoztam apámmal mint tanárral, hiszen már
a hatvanas években, kisiskolás koromban be-bejártam görögóráira – máig sajnálom, hogy ezt később nem folytattam.
Apámat ezért nagyon megviselte, amikor az 1970-es évek elején kutatóprofesszorrá minősítették át, hogy főfoglalkozásban megírja az újszövetségi görög–magyar szótárt. Ő maga egyébként a Bibliai görög olvasó- és gyakorlókönyvét tartotta legfontosabb művének; ebből a tankönyvből – amelynek hatodik kiadása 2020-ban jelent meg – református teológusok nemzedékei sajátították el az újszövetségi görög nyelvet. A szótár megírása során is a tanítási ambíció tartotta benne a lelket; ahogy maga írja az előszóban, műve „szótár formájában megírt újszövetségi exegézis”. Meggyőződése volt, hogy az eredeti szöveg beható ismerete nélkülözhetetlen a hatékony lelkészi tevékenységhez. Egyébként hírneve a diákok körében ekkor is fennmaradt: rendszeresen feljártak hozzá, s ezeken az alkalmakon olykor én is részt vettem. Később, már a nyolcvanas évek elején tartott nekem egy egész féléves újszövetségi bevezetés-kurzust. Ez nem is annyira a lexikális ismeretek révén vált hasznomra; elsajátíthattam azt a megértésen-értelmezésen alapuló szöveginterpretációs módszert, amely neki nagy erőssége volt. Ezután kezembe vettem újszövetségi szövegmagyarázatait is. Az Újszövetségi bevezetés egyébként szintén megjelent nyomtatásban, s ennek bevezetőjében összegezte módszerének lényegét, a „lokális metódus” elutasítását: a lelkészeknek máig megfontolandó tanulsággal jár, hogy ne egyes kiragadott helyek alapján magyarázzák az írást.
Amúgy édesapám „megörökölte” hivatását apai nagyapámtól, aki szintén lelkészi végzettségű volt és a Dócziban tanított; szemléletét azonban legalább ennyire meghatározta, hogy görög–latin–német szakon végezte az egyetemet (csak utána ment a teológiára), és doktori értekezését is indoeurópai nyelvészetből írta. S ha már apai nagyapámat említettem: anyai nagyapám gyakorló református lelkész volt, előbb Hajdúnánáson, majd a háború után Budapesten, az édesanyám pedig a református „ébredési mozgalom” idején, az 1940-es évek végén tért meg – szóval mindkét ágon erős a református hagyomány, ez nyilván az én mentalitásomban is megmutatkozik, még ha nem is lettem lelkész vagy teológus. Egy barátom tette szóvá, hogy a nemzeti irodalom elméleteit vizsgáló könyvem központi fejezetének, a hagyományközösségi paradigmának a főszereplői – Kölcsey Ferenc, Erdélyi János, Arany János, Gyulai Pál – a debreceni, sárospataki, kolozsvári református kollégium diákjai voltak…
Berta Erzsébet: A Református Kollégium udvarán lévő lelkészlakás, a gyerekkori otthonod a város szívében helyezkedett el, innen be lehetett látni (és járni) Debrecen egész belvárosát. Úgy gondolom, hogy ezeknek a várostereknek nagy szerep jutott nálad a lokális identitást is megalapozó „honi világ”, a teoretikus alapvetéseidben többször hivatkozott husserli „Heimwelt-tapasztalat” megképződésében. Munkásságod Debrecen-vonatkozásai – a kulturális emlékezetelméleti Debrecen-kutatások intézményi irányítása, a Debreceni Disputa szerkesztése, egy historiográfiailag is releváns Debrecen-útikönyv vagy képviselőtestületi tagságod a rendszerváltó években – erre utalnak legalábbis. És az a kritikus viszonyulás is (vagy az még inkább?!), amellyel Debrecen építészeti és úgymond, koncepcionális arculatváltásait követed. Mit jelent számodra Debrecen és a sokat vitatott debreceniség?
S. Varga Pál: Talán furcsán hangzik, de sohasem voltam öntudatos debreceni – a város számomra olyasféle adottság, mint a testmagasságom, vagy hogy milyen a szemem színe: itt születtem, itt nőttem fel. A Debreceni Disputa beharangozó cikkében pedig arra utaltam, hogy az absztrakt fogalmak mindig csak konkrét – ha tetszik, lokális – formában öltenek valóságos képet az ember számára, s ebben meghatározó
az a közeg, ahol az ember él („Heimwelt”…). Kölcsey meg Arany jut eszembe, akik nem lelkesedtek különösebben a városért, mégis, műveltségüket, gondolkodásmódjukat meghatározta, hogy Debrecenben, a Kollégiumban tanultak; ez nemcsak tudást, de mentalitásbeli hatást is jelentett. A debreceniség dilemmáját egyébként jó negyven éve egy Szabó Magda által debreceni középiskolák számára kiírt pályázat nyertes színpadi játékában („…Szerte nézett s nem lelé…”. Színpadi játék három felvonásban) én magam is felvetettem. A darab középpontjában Kölcsey és barátja, Péczely József vitája áll, amely arról szól, hogy utóbbi Debrecen felvirágoztatásában gondolkodik, Kölcsey pedig úgy látja, hogy ez addig nem lehetséges, míg az ország állapota nem változik – persze itt még a kádári Magyarország a vonatkoztatási pont: „Ameddig ez az ország kalitka, heába repűlsz egy szegletébűl a másikba, vagy maradsz egyazon helybe. Kalitka lészen az minden szegletében. Szabadúlni kell. Elrontani a kalitka vassát.” Azonban Péczelynek is van igazsága, amikor azt mondja, „egyre megy, mi hellyben szorgalmatoskodunk Istennek dicsőségére” – s ezt úgy érti, hogy Debrecenért (az adott körülmények között is) érdemes munkálkodni. Ez ma is érvényes igazság – még ha olyan volumenű kérdésekbe, mint a városkép drasztikus átalakítása, nincs is beleszólása az embernek…
A Debrecen-útikönyv általam írt fejezeteivel nem büszkélkednék; hozott anyagból, a Debrecen-szakirodalomból dolgoztam – a megfogalmazásban viszont törekedtem arra, hogy a kívülálló számára vonzóvá tegyem a várost. Ezt, valamint az önkormányzat kulturális bizottságában betöltött tisztséget is azért vállaltam, mert úgy gondoltam, hogy ha már Debrecen adatott nekem szűkebb hazául, ezért a városért kell tennem valamit. Ami az utóbbi működésemet illeti, megbízóim nyilván csalódtak bennem, mivel több ízben viszonyultam kritikusan az engem delegáló frakció álláspontjához – 1999-ben aztán egy évre elmentem külföldre, így bizottsági munkám is megszakadt. Mivel érdemeltem ki, nem tudom, mindenesetre a város önkormányzata 2007-ben Csokonai-díjra méltatott.
A Debreceni Disputa főszerkesztőjeként pedig arra törekedtem – s ebben, azt hiszem, a szerkesztőség valamennyi tagja egyetértett –, hogy elkerüljem a provincializmust, amely egy ilyen újságot fenyeget; ezért volt számos nem debreceni szerzőnk, még helyi témák esetében is. A legfőbb motiváció az volt, hogy legyen egy kiegyensúlyozott orgánum a polarizált magyar közbeszédben – s örültem neki, hogy ebben Debrecen mutathat példát. Jó volt látni, hogy ezt a törekvést sokan támogatják, pártállásra való tekintet nélkül, s a lapot fenntartó önkormányzat is méltányolja; ez hét éven át, 2010-ig tartott, amikor elfogyott a türelem, s a Disputát megszüntették.
Bényei Péter: Közismert, s különböző megnyilatkozásaidból tudjuk, hogy egyetemi éveid alatt nem készültél humán tudományos pályára, sőt, még a műszaki (vasútmérnöki) szakma lehetősége is megfogalmazódott benned. Megragadható-e az a pillanat vagy az az elhatározás, amikor eldöntötted: az irodalommal szakszerűen, tudományos igénnyel szeretnél foglalkozni?
S. Varga Pál: A református gimnáziumba jártam, s ez behatárolta a továbbtanulási lehetőségeket; „ideológiailag terhelt” humán szakokra ugyanis csak kivételesen vettek föl egyházi iskolából érkező diákot. A művészet, az irodalom korán megjelent az életemben – még mielőtt azon gondolkoztam volna, merre induljak el az életben.
Már általános iskolás koromban csellóztam – tanárom aggódott, hogy netán zeneművészeti pályára készülök (ez ugyanis nagy kihívás nemcsak a diák, de a tanár számára is). Ez a veszély valójában nem fenyegetett; talán máshogy alakul a dolog, ha zongorázni tanulhattam volna – zongorára azonban nem futotta, szüleim döntöttek egy megfizethető hangszer mellett. A gimnáziumi éveim kezdetén édesanyám, akinek voltak képzőművészeti ambíciói, magával vitt a Medgyessy Ferenc Képzőművészeti Körbe, ahol olyan remek tanáraim voltak, mint Bíró Lajos, Félegyházi László és Kapcsa János – ők is aggodalommal figyelték, vajon nem akarok-e a képzőművészeti főiskolára jelentkezni. A gimnáziumban irodalmi újságot szerkesztettem (Megközelítés címmel – indigóval másoltuk vagy 20 példányban), színjátszókört szerveztem, szavalóversenyeken vettem részt, amatőrfilmes szakkörben kisfilmeket gyártottunk, még díjat is nyertünk a Református Kollégium Nagykönyvtárát bemutató filmmel. Apám révén, aki az indoeurópai nyelvtörténetről is szeretett beszélni, a nyelvészet iránti érdeklődés is rám ragadt. Szóval többféle humán pálya is kínálkozott, de sokáig eszembe se jutott, hogy ilyen irányba induljak. Ott volt a modellvasút, amely hatéves korom óta kedvenc időtöltésem volt – kínálkozott, hogy a Műszaki Egyetemre jelentkezzem, s vasútmérnöknek tanuljak.
Harmadikos koromban azonban meginogtam – ha jól emlékszem, 1971-ben játszotta a Csokonai Színház a Rómeó és Júliát, Mercutio szerepében Cserhalmi Györggyel; háromszor néztem meg, megtanultam Mercutio szerepét (elég sok verset tudtam könyv nélkül), s bejelentettem otthon, hogy színművészeti főiskolára jelentkezem. Hamar meggyőztek, hogy ehhez nincs elég tehetségem, meg különben is, szinte lehetetlen bejutni. A lebeszélés sikerrel járt, úgyhogy kénytelen-kelletlen beadtam jelentkezésemet a Műszaki Egyetemre.
Aztán – ez már a negyedik gimnázium második félévében volt – egy barátom így szólt: bolond vagy te, Varga Pali, minek mész te a Műszaki Egyetemre, neked magyar szakon van a helyed. Mond valamit a pasas, gondoltam. Az inga ekkor kilengett – a művészet felé. Felmértem, hogy zenei és képzőművészeti tehetségem sem predestinál művészi pályára – így jött a film. Ne felejtsük, ez az időszak nagy rendezők – Fellini, Bergman, Antonioni, Zeffirelli – nagy korszaka volt; elhatároztam tehát, hogy a filmes világ felé veszem az irányt, szinkronrendező leszek (az amatőrfilmeknek én csináltam a szinkronhangját, volt egy kis gyakorlatom benne). A szinkronrendezőségnek előfeltétele volt egy magyar–idegen nyelv szakos diploma – jelentkeztem tehát a KLTE magyar–orosz szakára. Az orosz jobb híján jött – bár már akkor is jobban beszéltem németül, a gimnáziumban oroszt meg latint tanultam, így csak az orosszal vihettem pontot a felvételire. Orosztanárnőm első meglepetéséből ocsúdva felajánlotta segítségét, és a hátralevő kis időben jelentősen javított nyelvi színvonalamon, de az orosz írásbelim nem sikerült olyan jól, mint a magyar. Igaz, amikor a szóbelin kiderült, hogy a film miatt mennék orosz szakra, Veres Józseffel – aki a 19. századi orosz irodalom mellett filmes szakember volt – filmekről kezdtünk beszélni, így aztán jeles lett a szóbeli vizsgám.
Ami az irodalom iránti érdeklődésemet illeti, már gyerekkoromban sokat olvastam – Andersen meséitől a Tüskeváron át az Ezüst-tó kincséig (a Vuknak még a folytatását is elkezdtem írni) –, bár igaz, hogy nem faltam a könyveket: nem szerettem például, amikor nyolcadikban olvasónaplót kellett írni A kőszívű ember fiairól. A magas irodalom akkor vált fontossá, amikor apám két évvel később kezembe nyomta Sartre Altonai foglyok című drámáját; éppen akkor olvasta, s mit sem törődött vele, hogy nem éppen nekem való. Mai napig emlékszem a hatásra: a felét se értettem, de éreztem, hogy itt valami borzasztó nagy dologról van szó. Egy újabb év múlva jött két olyan olvasmány, amely utólag meghatározónak bizonyult: a Bűn és bűnhődés és Az ember tragédiája; Pilinszky János költészetét pedig, amelyet még szintén gimnazista koromban ismertem meg, rajongásig szerettem. E hatások erejét mutatja, hogy első publikált tanulmányom Pilinszky pályafordulatáról szólt, egyetemi doktori értekezésemet pedig Az ember tragédiájáról írtam.
Eddig azonban kacskaringós út vezetett. A filmes–szinkronrendezői ambíciókat hamar elsöpörte a nyelvészet és az irodalom iránti vonzódás; másodéves egyetemista koromban két diákköri dolgozattal is indultam (díjat is nyertem), az egyik az ószláv igeidők rendszeréről szólt, a másik József Attila Ódájának metrikai elemzése volt. (Utóbbinak egyébként szintén megvan az előtörténete gimnáziumi éveimből. Magyartanárom, kissé ódivatú ízlése lévén, nem óhajtotta tanítani a verset, ezért egy önként jelentkezőt kért az óra megtartására. Jelentkeztem – így életem első magyaróráját az Ódáról tartottam.) A két szakirány között még ekkor sem választottam; amikor Kálmán Béla, a finnugor tanszék professzora megkérdezte, nincs-e kedvem felvenni a finnugor szakot, igent mondtam. Így aztán három szakon végeztem el az egyetemet. A finnugor szaknak azt köszönhetem, hogy három évig dolgozhattam
a magyar nyelv lektoraként a Jyväskyläi Egyetemen.
Bényei Péter: Az 1970-es évek végén írt kortárs lírakritikáidat követőn 1980-ban publikáltad az első tanulmányaidat: ahogy említetted, az Alföld májusi számában Pilinszky János költészetéről értekeztél,[1] majd nem sokkal később az akkor még évkönyvként megjelenő intézeti kiadványunkba, a Studia Litterariába írtál egy átfogó tanulmányt az 1870-es évek magyar lírájáról.[2] Miért a lírai közlésmódok elemzése, líratörténeti folyamatok megragadása vonzott elsősorban a pályád kezdetén? És végül miért döntöttél a 19. századi kutatások mellett? Mi húzott a kezdetekben ide, s mi tartott itt pályád egészében?
S. Varga Pál: Irodalmi pályaválasztásomban már volt némi tudatosság, bár a pálya végül nem úgy alakult, ahogy elgondoltam. Azt hiszem, a líra iránti vonzalmam alkati adottság – meg aztán leginkább a líra kárpótolt azért, hogy nem léptem művészi pályára (bár épp versírással alig próbálkoztam). Elgondolásom szerint Ady és a nyugatosok lírája lett volna a kiemelt téma – harmadéves koromban azonban, elsősorban Imre László szemináriumainak hatására – arra a felismerésre jutottam, hogy a századelő lírájának megértéséhez ismerni kell az előzményeket. A Studia Litterariában megjelent dolgozatomat, amelyben az 1870-es években aktív magyar lírikusok alkotásmódjait soroltam típusokba, ilyen előtanulmánynak szántam; az érdeklődés azonban tartósnak bizonyult, maradtam a 19. századnál. Sőt, a „hátrálás” folytatódott; miközben hűtlen lettem eredetileg kitűzött témámhoz, vissza-visszanyúltam Petőfiig, Vörösmartyig, Kölcseyig, Berzsenyiig… Számomra ennek a visszakeresési folyamatnak az eredményeként képződött meg az a korszakhatár – a 18–19. század fordulója –, amelyet sokan sokféleképpen leírtak már.
Berta Erzsébet: Irodalomtudományi munkásságodat erős elméleti orientáltság jellemzi, s a tudományos kérdéshorizont állandó bővítése és megújítása, amely mindegyre művészetfilozófiai, társadalom- és kultúraelméleti kérdésfeltevések integrálása jegyében történik meg. Bemutatkozásodban, melyet a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagságának elnyerése alkalmából írtál, meg is fogalmazod, hogy „amit a magam munkájában a tudományág saját viszonyai szempontjából a legfontosabbnak tartok, az az irodalom kutatásának előfeltevéseivel kapcsolatos”.[3] Miben látod ennek a hozadékát az irodalom (meg)értése és tudományos kutatása számára?
Bényei Péter: Még egészen a tudományos pályád kezdetén, 1982-ben publikáltál egy filozófiai ihletettségű tanulmányt a Valóság hasábjain,[4] amelyben az irodalom ismeretelméleti státusára kérdeztél rá; majd irodalomtörténészi szemléletednek, kutatási kérdésfelvetéseidnek elválaszthatatlan része (s egyben egyedítő vonása) lett egyfelől a nagyon széles körű filozófiai, antropológiai, hermeneutikai tájékozódás – fokozatosan egyre nagyobb hangsúlyt kapó fenomenológiai fókusszal; másfelől
az irodalom ismeretelméleti státusának, létmegértő potenciáljának állandó feszegetése. Ahogy arra Erzsike is utalt, a nagyobb ívű munkáidat ugyanúgy áthatja ez az elméleti/reflexív orientáció, mint rövidebb írásaidat, s gyakran térsz vissza a fogalmi-szemléleti alapok újbóli tisztázásához. Honnan ered ez a filozófiai/antropológiai érdeklődés az irodalmi szövegekkel való foglalatoskodásban?
S. Varga Pál: Aki egyházi iskolába járt az 1970-es években, olyan kihívással is számolnia kellett, amely a hivatalos doktrínaként érvényesülő materializmus és a vallás ellentétéből következik. Úgy gondoltam, hogy ennek a kihívásnak a filozófia segít megfelelni. Eleinte sok mindent összeolvastam, rendszertelenül, Lukács Györgytől Sartre-on keresztül Teilhard de Chardinig, Schopenhauertől Heideggerig (utóbbi olvasását már kandidátusi ösztöndíjas témavezetőm, Németh G. Béla ajánlotta). A Lét és idő kemény dió volt; első olvasásra nem értettem belőle semmit. Amikor aztán elkezdtem egybeolvasni a magyar fordítást az eredetivel, világossá vált, hogy itt az újkori európai gondolkodástörténet karteziánus előfeltevéseinek radikális elvetéséről, a szubjektum–objektum-viszonynak mint a gondolkodást megalapozó előfeltételnek a kritikájáról van szó. Innentől kezdve valamivel tudatosabban választottam meg olvasmányaimat. Az a priori kategóriák tanát, a Tiszta ész kritikáját már azzal a belátással olvastam, hogy az emberi gondolkodás struktúrájának nem lehet „mögémenni” az ismeretek vizsgálata során – ez a felismerés pedig a fenomenológia klasszikusára, Husserlre terelte figyelmemet, aki kései korszakában meghaladta a karteziánus kiindulást, és az interszubjektivitás fenomenológiájáról, a valóság közösségi megalkotásáról értekezett. Innen már csak egy lépés volt a fenomenológiai szociológia alapművéig, Peter Berger és Thomas Luckmann A valóság társadalmi felépítése című könyvéig. De ebbe a sorba illeszkedett Gadamer műve is, amely a műalkotás és a befogadás viszonylatában feloldja az objektum–szubjektum-viszonyt; Gadamer ráadásul megőrzi Heidegger egzisztenciális kiindulását, amikor azt állítja, hogy a megérthető lét – nyelv.
A másik meghatározó indíttatás antropológiai, és a kultúra olyan felfogásához segített hozzá, amely az irodalom mibenlétét alapjaiban érinti. Ismeretes, hogy a modern irodalom fogalma azáltal jött létre, hogy az esztétikum jegyében megalkotott szövegek csoportja önállósult az írott szövegek univerzumán belül. Az irodalom autonómiájának legkövetkezetesebb képviselője az új kritika volt, amely kiutasította az irodalomtudományból mindazokat a vizsgálódásokat, amelyek az irodalom „külpolitikájával” foglalkoznak. Az „esztétikai megkülönböztetés” elvét már Gadamer bírálta, mondván, azok voltak a művészet nagy korszakai, amikor a műalkotások „vallási vagy profán életfunkciója mindenki számára érthető volt”, az irodalomtudomány kultúratudományi fordulata pedig minden olyan eljárást legitimmé tett, amelyik az irodalom szélesebb, kulturális beágyazódásából indul ki. Ebben a paradigmában azonban lappang egy ellentmondás: valójában megőrzi az irodalom esztétikai létmódjának autonómiáját, csupán annyit tesz, hogy kivonja a tilalom alól a kulturális kontextusok vizsgálatát. Minden azon múlik azonban, hogy mit értünk kultúrán. Számomra Arnold Gehlen kultúrantropológiai meghatározása szolgált kiindulásként, amely szerint az ember természettől fogva kultúrlény; mindaz beletartozik tehát a kultúra fogalmába, amit az ember, mint az állatokhoz képest hiányos ösztönháztartású lény, önmaga és a természet közé iktatott. Ez a kulturális univerzum szimbólumok rendszereiből és e szimbolikus rendszerek intézményeiből áll – s az univerzum szó itt nem metaforikusan értendő, mert (és ez már a fenomenológia szempontja) a valóságos világ eleve csak e komplex szimbólumrendszer által van adva az ember számára, amelyben
a tapasztalatok összefonódnak az ember szükségleteivel és szándékaival. A tudományos vizsgálódás sem tud e szimbolikus univerzum mögé menni, még ha – mint a természettudományok – törekszik is a tapasztalat forrásait kikutatni. Úgy gondolom azonban, hogy az irodalomtudománynak nem is ez a feladata: jobban teszi, ha a szó valódi értelmében megpróbál kultúratudományos diszciplínává válni – tehát az irodalmat a kultúra speciális terrénumának tekinti, amelynek kiemelt szerepe van
a szimbólumok hordozta valóság kollektív megalkotásában. Az irodalomnak ez a funkciója már csak azért is jelentős, mert médiuma a legfontosabb szimbólumrendszer, a nyelv, s így közvetlen hatással tud lenni a világ megalkotásának arra a folyamatára, amely a nyelv közegében zajlik.
Bényei Péter: A ’80-as években kezdődő líratörténeti kutatásaid összegző eredményeként publikáltad 1994-ben a 19. századi magyar líra világképének alakulástörténetét tárgyaló monográfiádat, A gondviseléshittől a vitalizmusig[5] címmel, melyben az ismeretelméleti, filozófiai, fenomenológiai és hermeneutikai távlatú kérdésfelvetések nemcsak a költői világkép kissé megkopott fogalmának újszerű értelmezését segítették számodra, de az irodalomtudományos fogalomhasználat áthangolására, egy új értelmezői nyelv kidolgozására is kísérletet tettél általuk. Mit adott hozzá ez a markáns szemléleti és fogalmi háló a korabeli líratörténeti folyamatok, költői szövegkorpuszok megragadásához és az egyes versek interpretációjához?
S. Varga Pál: A századutó magyar költészetének elemzésére vállalkozó könyvem abból a tételből indult ki, hogy az 1850-es években fellépő, a ’60-as évektől kibontakozó illúziótlanság nem csupán a társadalmi-történelmi változásokban gyökerezik; nagy szerepet játszik kialakulásában az a mentalitásbeli változás is, amelyet a pozitivizmus objektivista szemléletének általános elterjedése idézett elő. Ez a változás kedvezőtlen helyzetbe hozta a lírai költészetet: az esztétikai tudat önállósulása és az általános illúzióvesztés jelensége együttesen vezetett oda, hogy a költészet az objektív valósággal szembeállított szubjektív fikcióvá minősült, igazsága kiszorult a reális világra vonatkozó ismeretek köréből. Könyvemben azokat a reagálásmódokat követtem végig, amelyek a korszak lírikusait jellemzik – a régi eszmények felelevenítésétől a poézis vereségének elismerésén át a költészet igazságának helyreállítására irányuló törekvésekig. A könyv címe azt fejezi ki, hogy miután elveszett a költészet igazságának vallási „fedezete”, ilyen világképi alaptényezővé a vitalizmus vált, amely kiállta a pozitivizmus kritikáját – lehetővé tette, hogy az élményben adott élettapasztalat az igazság rangjára emelkedjen.
A világkép fogalmát kétségtelenül sokszor használták – reflektálatlanul; az én szóhasználatom Heideggerére megy vissza, aki „képként felfogott világ”-ról beszél. A „kép” itt a világnak az emberi tudatban való leképeződését jelenti, hátterét tehát az a fenomenológiai tétel adja, amely szerint a világ mibenlétére csak a róla alkotott képzetrendszerek alapján lehet rákérdezni. Nem törekedtem új értelmezői nyelv kialakítására, a világkép mint kiinduló fogalom azonban sajátos szóhasználatot vont maga után; a szociologizáló vagy stílustörténeti kiindulású elemzői nyelv nem volt alkalmas az általam vizsgált jelenség leírására.
Bényei Péter: 2005-ben jelent meg a legterjedelmesebb, s minden bizonnyal legnagyobb hatású monográfiád, A nemzeti költészet csarnokai,[6] amelyben hatalmas kiterjedésű 19. századi irodalmi és kritikai szövegkorpuszt feldolgozva (s persze a fenomenológiai, antropológiai szemléletet itt is mozgósítva) szálazod szét a nemzetről szóló korabeli diskurzusok eltérő narratíváit, hagyománytörténeti beágyazottságát, s követed lépésről lépésre nyomon a modern magyar nemzettudat kialakulását.
2005 decemberében volt szerencsém bemutatni a könyvedet, s azt egy bő félórás nyilvános beszélgetés követte, amely különös hatással volt rám. Akkor már – előbb tanárként, témavezetőként, majd munkatársként – másfél évtizede ismertelek, s tisztában voltam a szakmád iránti szenvedélyes szeretettel, s nem kevésbé szenvedélyes oktatói habitusoddal, egyszóval mély hivatástudatoddal. Mégis szinte elemi hatással volt rám az a felismerés, hogy a már jól ismert szakmai felelősségérzet mellett legalább olyan mély személyes elköteleződés is vonz ehhez a témához. Honnan jött számodra ez a fontos, ám igen érzékeny téma, a nemzet és a nemzeti irodalom fogalmi/szemléleti tisztázása?
S. Varga Pál: Az általam képviselt nemzetkoncepció – nem tudom, szerénykedés-e ez, vagy kérkedés – amolyan Kolumbusz tojása; szinte elkerülhetetlenül következik a fenomenológiai szemléletből. Már a kései Husserl beszél „honi világ”-ról (Heimwelt), amely az ismerősség, a saját nyelv közegében megalkotott közös világot jelenti, a Berger–Luckmann szerzőpáros műve pedig szinte kiált a nemzet fenomenológiai értelmezése után; magam inkább azon lepődtem meg, hogy e szerzők miért nem teszik meg e lépést. A hallgatás persze beszédes; a nemzet fogalma ideológiailag igencsak terhelt – számomra azonban épp ideológiai ballasztoktól való mentesítésének lehetőségét kínálta a fenomenológiai szemlélet.
E tárgyban írt első dolgozatomhoz[7] Arany János eposzi hitel-elmélete kínálta a kiindulást, melynek kulcsfogalma a „népi tudalom”, s ezt nem volt nehéz összefüggésbe hozni a fenomenológiai szemlélettel: „Van […] történeti hitel – mondja Arany –, mely a tények valóságán épül, ezzel szemben megkülönböztetem az eposzi hitelt, mely nem törődik azzal, megtörtént-e a dolog, de igen, hogy él-e az a nemzet[,] a nép tudalmában, emlékei- s hitében […].” Megérlelődött bennem az a meggyőződés, hogy a nemzet mint egy kulturális közösség „honi világa” fenomenológiai módszerrel ragadható meg leginkább – ezt írtam meg A nemzet mint szimbolikus értelemvilág című dolgozatomban.[8] Elgondolásomat a különböző diskurzusok nemzetfogalmának kontextusában is igyekeztem megfogalmazni.[9]
Bényei Péter: Szorosan a könyved megjelenésének időszakában olyan, számodra kedves pályatársak is értekeztek a nemzeti irodalom és/vagy a nemzeti irodalomtörténet-írás kérdéseiről, mint Dávidházi Péter, Debreczeni Attila vagy Szajbély Mihály; az azt követő 10-15 évben pedig az emlékezethely-kutatások biztosítottak tudományos terepet és diskurzust – a Te munkásságodban is – a kérdéskör további elemzéséhez…
S. Varga Pál: Ha Dávidházi Péter, Debreczeni Attila és Szajbély Mihály nevét említed, csak abbéli örömömnek adhatok hangot, hogy a 19. századi nemzeti irodalom(történet) tudományos leírása megszabadult az ideológiai kényszerektől; elemzéseink arról tanúskodnak, hogy ez a szabadság számos, eladdig rejtett és egymást kiegészítő megközelítést tesz lehetővé. Dávidházi Péter könyve egyébként időben az enyémmel párhuzamosan készült – aggódtam is, hogy feltalálom a spanyolviaszt, de aztán kiderült, hogy Pétert más szempont vezérelte, a (tudományos) nemzeti nagyelbeszélés megalkotójaként tekint Toldy Ferencre.
Ami a kollektív emlékezet témáját illeti, ez valójában eleve adva volt a nemzet fenomenológiai megközelítése folytán – utalhatok Arany imént idézett tételére; a kollektív emlékezet ebben a kontextusban az általam hagyományközösségi paradigmának nevezett nézetrendszer kiemelten fontos komponense –, azon egyszerű oknál fogva, hogy a magyar nyelv és a magyar nemzet fogalma által lefedett terület nem esett egybe. Bármennyire központi szerepet kap is ebben a paradigmában
a nyelv, illetve a saját nyelven megszólaló költészet, Pulszky Ferenc (maga is kétnyelvű lévén) logikusan jutott arra a következtetésre (1838-ban), hogy a magyar nemzet legfontosabb összetartó eleme a közös emlékezet; „A’ múlt az – mondja –, mi a’ jelenben összeköti az ivadékot, a’ közös emlékezetek, a’ közös historia. Ez a legerősb kötelék, ezért szeretjük a’ magyart, mert érti gondolatainkat, mert tisztelettel emlékezik szent Istvánról, mert fénylik szeme ha Hunyadiról szól, ’s akaratlanúl is a Mohács’ névnél felsohajt.” S ha már Mohács: abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a magyar kollektív emlékezet elvi igényű értelmezése is rendelkezésünkre áll, Kölcsey Mohács című esszéje révén, az 1830-as évek elejéről (ezt egy dolgozatomban külön is elemeztem).
Bényei Péter: Napjainkban beszélhetünk-e – s ha igen, milyen alapokon – nemzetről?
S. Varga Pál: A történelem alakulása folytán nyelv és nemzet ma közelebb van egymáshoz, mint a 19. században; a hungarus fogalma, amely a nemzet nem magyar anyanyelvű tagjait jelölte, a 19. század végére elenyészett, s magyar vonatkozásban ma már legföljebb kettős nyelvi-nemzeti identitásról lehet beszélni. Ami pedig azt illeti, hogy beszélhetünk-e ma nemzetről, a kérdés inkább az, hogy hogyan. Nemzetek – globalizáció ide vagy oda – mindaddig létezni fognak, amíg egy-egy „honi világ” – egy sajátnak tekintett kulturális mintázat – egy makroszociális egységet határoz meg. (Aki megérti, kik és miért mondják adott helyzetben önkéntelenül, hogy „több is veszett Mohácsnál”, vagy „meghalt Mátyás, oda az igazság”, az sejtheti, miről beszélek.) Európa is a nemzetek Európája marad – attól függetlenül, hogy mennyire tükröződik ez az Európai Unió egyes politikusainak tudatában, vagy mennyire használják ki más politikusok saját hatalmi érdekeik érvényesítésében. Nemzetet egyébként – bizonyos elméletek ellenére – nem lehet kitalálni; az instrumentalizálás csak meglévő dolgot tud eszközként felhasználni s a benne rejlő energiát mozgósítani.
Bényei Péter: Mégis, az elmúlt években mintha egyre inkább háttérbe szorulna ez a kutatási perspektíva: miben látod ennek az okát?
S. Varga Pál: A nemzet politikai eszközzé válásához kapcsolódik saját projektünk sorsa: a magyar emlékezethelyek kutatása, nem lévén kompatibilis az aktuális politikai nemzetdiskurzussal, „forráshiány” miatt nem kapta meg az anyagi támogatást a folytatáshoz – miközben a politikai megfontolásokból gründolt NÖRI-re (Nemzeti Örökség Intézet) bőven jutott pénz. A kollektív emlékezet, az emlékezethelyek kutatásának alakulását nem követtem végig: annyi azonban bizonyos, hogy Pierre Nora monumentális vállalkozása, amely az emlékezethely fogalmát is megalkotta, nagy hullámot vetett a kultúratudományokban, s ez részben a fogalom devalválódásával járt – ám abban is biztos vagyok, hogy Jan és Aleida Assmann vagy Csáky Móric kutatásai a divat múltával sem veszítenek időszerűségükből. Ami pedig a mi projektünket illeti, a Loci Memoriae Hungaricae című kiadványsorozatunk – amely Mohácstól
a gályarabnak elhurcolt protestáns prédikátorok emlékezetén át a debreceniség mint lokális emlékezet mintázataiig számos témát érintett – él, legújabb kötete, amely Gárdonyi Egri csillagok című regényét és Csíksomlyót mint emlékezethelyeket járja körül, megjelenés előtt áll; honlapunk pedig, amely a Magyar emlékezethelyek címet viseli, demo-verzióban megtalálható az interneten.
Bényei Péter: Az ember tragédiája állandóan visszatérő téma az immár 40 évet felölelő irodalomtörténészi pályádon: még a kezdő korszakban, 1986-ban egy megalapozó tanulmányt publikáltál a műről, amely bő 10 év múlva egy kiváló kismonográfiává kerekedett.[10] Azóta is számos tanulmányt publikáltál a Madách-klasszikusról, majd tavaly, a bicentenárium évében több (tanulmány értékű) interjúban emlékeztél meg róla. Mi a szakmai vonzás, kihívás számodra Az ember tragédiájában, és mi motivált arra, hogy újra és újra visszatérj a magyar irodalom talán leginkább kultikus szövegéhez?
S. Varga Pál: Mint már említettem, Az ember tragédiája volt az egyik legfontosabb korai irodalmi élmény, amely elindított az irodalomtörténészi pályán. Ezt az élményt Mihail Bahtyin elmélete tette tudatossá bennem. A világnézeti konfliktus, amelyet gimnazistaként átéltem, szinte predestinált arra, hogy Bahtyin elmélete alapján – amely Dosztojevszkij regényeinek elemzésében a polifónia fogalmát vette alapul – Madách művét többszólamú szövegként elemezzem. Nota bene, már ebben az elemzésben is ott rejlett a fenomenológiai módszer csírája: Ádám és Lucifer saját előfeltevései alapján más és más világot alkot magának. S hogy miért tértem vissza Madáchhoz újra és újra, prózai a magyarázat: könyvem megjelentével afféle Madách-szakértőnek számítottam, gyakran kaptam felkérést különböző alkalmakkor, hogy írjak-beszéljek Az ember tragédiájáról. Minthogy azonban nem szeretem ismételni magam, ezek a felkérések mindahányszor kihívást jelentettek. Bár a könyvben megfogalmazott koncepcióm lényegében nem változott, a felkérések lehetőséget kínáltak, hogy új és új szempontokat érvényesítsek. A kétszáz éves évforduló kapcsán például az idő szerepét elemeztem – persze a mű polifonikus értelmezésének keretei közt maradva.
Bényei Péter: Ne felejtkezzünk el a Madáchot az irodalmi pályára s közvetetten az irodalmi emlékezetbe segítő Arany Jánosról sem, irodalomtörténészi életműved másik nagy „főhőséről”. Számos Aranyról szóló kiváló tanulmányod mellett néhány éve publikáltad az Arany-líra 1860 és 1882 közötti szakaszának kritikai kiadását, jóval korábban pedig Arany tanulmányait és kritikáit rendezted sajtó alá, hozzáférhetővé és egyben olvashatóvá téve ezt a még ma is egészen inspiratív kritikatörténeti korpuszt. Az Arany-életmű mely szövegeire irányult leginkább a kutatói figyelmed és miért?
S. Varga Pál: Arany recepciótörténete a kánon folyamatos bővülését mutatja. Gyulai Pál a népies-nemzeti Aranyt kanonizálta, a rá következő nemzedék képviselője, Reviczky Gyula a humoros Arany – a Bolond Istók – mellett állt ki, Kosztolányi az Őszikék költőjét becsülte igazán, Az el nem ért bizonyosság korszakos elemzéskötete (1972) az 1850-es évek Arany-lírájára irányította a figyelmet, Dávidházi Péter Arany kritikusi-elméleti munkásságát „fedezte fel”, Milbacher Róbert pedig a sokáig mellőzött „pórias” „hősköltemény”-t, A nagyidai cigányokat emelte be a kánonba. Meglehet, korról-korra más és más válik fontossá az Arany-életműben, ez a bővülési folyamat arról tanúskodik, hogy a klasszikusok klasszikusok maradnak; nem éppen azért, mert van bennük valami állandó, hanem azért, mert életművük a legkülönfélébb, koronként változó olvasói beállítódások felől is megszólítható marad. Amit Aranyról írtam, az e kibővült kánon keretei közt mozog – persze mindig aktuális érdeklődésemhez igazítva. A Tolditól a Buda haláláig vezető utat a monologikus nyelv felbomlásának folyamataként értelmeztem (nota bene, a Buda halála egy időben keletkezett Az ember tragédiájával), Arany kritikai-elméleti munkásságát a nemzeti irodalom hagyományközösségi paradigmájának betetőzéseként kezeltem, az 1850-es évek lírájának néhány darabját pedig a kollektív trauma reprezentációjaként vizsgáltam.
Berta Erzsébet: És ezzel választ is adtál a korábbi kérdésre, hogy mi volt a hozadéka filozófiai-antropológiai stúdiumaidnak a magyar irodalomtörténet-írás számára.
S. Varga Pál: Igen, tekinthetjük úgy is. A kritikai kiadás kötetének elkészítése viszont – de már Arany kritikai-elméleti szövegeinek válogatott kiadása is – az iránta érzett határtalan tiszteletből fakad; a kritikai kiadás kötetében tizenöt év munkája fekszik.
Bényei Péter: Kiválóan ismered a korszak prózairodalmát, de relatíve „későn” kezdtél rendszeresebben publikálni 19. századi prózai művekről: igaz, azóta a Mikszáth-publikációidból (s frissen megjelent, tanulmány értékű tankönyvfejezeteidből) akár egy Mikszáth-kismonográfia is összeállítható lenne; de meghatározó elemzéseket írtál Kemény-művekről, a Bródy- és Gárdonyi-novellisztikáról, s immár Jókairól is; a felsorolás persze közel sem teljes, s azt is tudom, hogy számos regényelemzés, regénytörténeti konstrukció maradt még az alkotói tarsolyodban. Hogyan határoznád meg a 19. századi prózairodalomhoz fűződő (szakmai és/vagy olvasói) viszonyod?
S. Varga Pál: Azok az írások, amelyek nem tartoznak szorosan vett kutatási témáimhoz, nagyrészt egyetemi és konferencia-előadásoktól indíttatva keletkeztek. Az egyetemi előadás és szeminárium termékeny talaja az új ötleteknek; intenzív, elmélyedt olvasást igényel, és saját koncepció kialakítására sarkall. Gyakran érvényesült azonban a „maradék-elv”: az embernek sok olyan ötlete támad, amelyeket az órákon, konferenciákon nincs módja részletesen kifejteni, de érzi, hogy bővebb tárgyalást is megérne. Nemcsak Petőfi-dolgozataim keletkeztek így, de a Kemény- és Mikszáth-tanulmányok is. Kemény művei (A rajongók és az Özvegy és leánya) a történelmi regény műfaja révén illeszkedtek az egyetemi előadások sorába, és Norbert Elias civilizációelmélete nyomán nyertek újszerű olvasatot. A civilizáció Elias szerint az affektuskontroll fokozódásával járó folyamat – a két regény olyan korba, a 18. századba visz bennünket, amely fordulópontot jelent ebben a folyamatban, s ezzel a modern személyiség kialakulásának történetében. Szereplőikre jellemző, hogy eltitkolják cselekedeteik tényleges érzéki indítékait, és olyan „fedőszövegek”-et alkalmaznak, amelyek megfelelnek a társadalmi elvárásoknak. A valódi indítékok eltitkolása azonban azzal jár, hogy a szereplők viselkedése kiszámíthatatlanná válik mások számára, s a cselekmény is előre nem kalkulálható módon alakul. A regényhősök ebben a sors hatalmát vagy Isten akaratának érvényesülését látják, holott csak arról van szó, hogy tetteik következményei olyan dinamikát indítanak el, amely a fizikából ismert nem lineáris rendszerekre emlékeztet: a történések kimenetelét nem lehet előre látni, s a csekély jelentőségű tetteknek aránytalanul súlyos következményeik lehetnek – akár történelemalakító erővé is válhatnak (ezt hívják, közismert metaforával, „pillangó-effektus”-nak).
Ami pedig azt a bizonyos alkotói tarsolyt illeti, van még benne egy könyvre való anyag – de minduntalan Arany János jut eszembe, aki a hun trilógia utolsó vázlatát 1881-ben papírra vetve kifejti, hogyan lehetne befejezni a tervezett nagy munkát, majd hozzáfűzi: „ha… volna kinek!”.
Bényei Péter: Mikszáthról publikáltál a legtöbbet, de nagyon szereted a már saját korában is nehezen olvashatónak tartott Kemény-regényeket, s a századfordulós regény- és novellaírók sem hagynak hidegen. Melyik regényt és/vagy prózaírót tartod ma a legbeszédesebbnek?
S. Varga Pál: Kemény művészetének nagysága nemcsak a jellemek összetettségének, plaszticitásának megjelenítésében áll, hanem abban, hogy ama bonyolult, látható és rejtett motivációkból szőtt hálót mesterien kézben tudja tartani. Ha az olvasó türelemmel kivárja, míg le tudja küzdeni regénynyelvének különösségét, nagy élvezetet jelent számára e virtuóz cselekménykezelés. Magam az Özvegy és leányát szerettem tanítani – úgy tapasztaltam, hogy a szerelmi tematika becsalogathatja a hallgatókat Kemény világába. Visszaemlékszem a jó vizsgafeleletekre – az egyik hallgató szinte meglepve közölte velem: „Tanár úr, ez a Kemény nagyon nagy író”.
Mikszáth pedig eleve jól illett koncepciómhoz; a „tudásregényei”-t elemző tanulmányban egyrészt a fenomenológiai szociológia módszerét alkalmazva azt vizsgáltam, hogyan alkotják meg közösségek és a bennük élő szereplők a maguk világát, másrészt azt, hogy e lehetséges világok dialogikus viszonyban vannak egymással. Az alappélda a Szent Péter esernyője, amelyben egy falu naiv közössége mindenféle ismeretkritikai szemponttól érintetlenül valóságként kezel egy legendát, s igencsak jól jár vele – és ezzel az ismeretkritikailag tudatos szereplőknek is számolniuk kell. Mikszáth ilyen elbeszéléseivel a kortárs amerikai pragmatizmushoz kerül közel: mint az irányzat egyik teoretikusa, William James mondja, „egy eszme annyiban »igaz«, amennyiben kifizetődő a mi életünk szempontjából”. A Beszterce ostroma a kollektív emlékezet révén kapcsolódik főbb témáimhoz. Arra kellett rájönnöm, hogy Mikszáth múlttal foglalkozó elbeszéléseiben nagy szerepe van a kollektív történelmi tudat kritikájának. Nemcsak a Beszterce ostroma ilyen, hanem az Új Zrínyiász is. Ezek az elbeszélések abból a meggyőződésből fakadnak, hogy a modern élet és a (nemzeti) múlt között szakadék tátong, a múlt nem szolgál már érvényes jelentésekkel a jelen számára.
Berta Erzsébet: Hadd kapcsolódjak ahhoz a heuréka-élményhez, amelynek diákod hangot adott a klasszmagyar vizsgán. Akárcsak édesapád, nagyhatású tanár vagy te is, egyetemi hallgatóid csupa lelkesült bejegyzést tesznek közzé a markmyprofessor.com portálon: „Óráin nagyon felkészült és iszonyatosan jól tud előadni, mind az anyagot, mind a szépirodalmat. Egy élvezet az órája!” Valóban úgy tűnik fel, hogy a tanítás, az irodalmi tudás szóbeli közvetítésének performatív aktusa nemhogy nem idegen tőled, de mintha írott szövegeid retorikája eleve is a katedrára irányulna, ahol aztán az igazság felismerésének örömét is – mint egyfajta örömhírt? – közvetíted. Mit gondolsz erről az észleletről?
S. Varga Pál: Amikor a magyar–orosz szakra jelentkeztem, nem törődtem vele, hogy tanári diplomát fogok kapni. A gimnáziumi tanárság aztán úgy adódott, hogy végzés után nem kaphattam állást az egyetemen (ama bizonyos ideológiai stigma még mindig rajtam volt), így professzorom, Tamás Attila közbenjárásával kerülhettem a Kossuth Gimnáziumba. A tanári munkát kihívásként éltem meg: nem kevesebbet kellett elfogadtatnom diákjaimmal, mint hogy az a tudás is érdemes az elsajátításra, amelyet én képviselek (a legizgalmasabb feladatot a matematika–fizika-tagozatos osztály tanítása jelentette). Ehhez azonban a szemléletükön kellett változtatni; azt a belátást kialakítani, hogy az irodalom az esztétikum közegében olyan élettapasztalatok elsajátítását kínálja fel, amelyek közvetlenül nem elérhetőek számukra. Magam is meglepve tapasztaltam, mennyire megkedveltem ezt a munkát; leginkább az a meggyőződés motivált, hogy csak személyesen átélt tudást lehet hatékonyan átadni – s az a bizodalom, hogy erre képes vagyok. Talán egykori színészi ambícióim mondatják velem, hogy az irodalom tanítása – még az egyetemi előadás is – olyasféle feladat elé állítja a tanárt, mint amilyen a színészé: amikor Hamletként megszólal, a nézőnek el kell hinnie, hogy nem ő, a színész, hanem Hamlet beszél. Az irodalom tanítása abban is rokon
a színészi produkcióval, hogy eleve dialogikus természetű, amennyiben a befogadói hatásra apellál – azzal a különbséggel, hogy a tanár maga választja meg a retorikai és performatív eljárásokat, amelyekkel a kívánt hatást el akarja érni. Ez utóbbi körülmény visszahatott a tudományos munkámra; úgy látom, hogy azok a dolgozataim sikerültek leginkább, amelyek az előadások, szemináriumok közegében formálódtak. Az tehát, hogy ambícióimtól eltérően tanár lettem, a tudományos munkám szempontjából is hasznosnak bizonyult – amellett, hogy magát a tanítást is megszerettem, s persze nagy öröm számomra, ha hallgatóim is profitáltak valamit tanári működésemből.
Berta Erzsébet: Az egyetemen, ha jól számolom, 40 évet tanítottál, többször intézményvezetőként – előbb a 19. századi magyar irodalomtörténeti tanszéken (1992–1996; 2003–2008), majd 2010-től, a megújult intézményi szervezetben, a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetben. Az MTA doktoraként az Akadémia közgyűlési képviselője voltál (2007), rendes taggá választásodat követően pedig
a Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának elnöke lettél. Nagy tapasztalatod és rálátásod van tehát a tudományművelés és a tudásközvetítés intézményi formáira, azok történetére és alakváltásaira. „Már a tudományos kutatás fontosságát és hasznosságát sem célszerű azonosítani. A tudomány alakulásának sajátos autonómiája van […]; egy-egy tudományág a maga szempontjából azokat az eredményeket tekinti
a legfontosabbaknak, amelyek az illető tudományos közösség számára aktuális kérdéseket megválaszolják, vagy megváltoztatják a feltehető kérdések irányát” – írod a már idézett akadémikusi bemutatkozásodban, közvetett utalással a humboldti egyetemprogramra, a valamitől szabad, egyszersmind valamire szabad Freistätte (magyar fordításban: menedékhely) eszményére. A mai feltételrendszerek között, a tudástermelés és -hozzáférés mai politikáinak és technológiáinak közegében (nem kivéve az MI-t sem) érvényes-e, érvényesülhet-e ez az eszmény? Hogyan képzeled el annak a tudománynak, annak a fronétikus bölcseletnek, annak az egyetemnek a jövőjét, amelyben életed és gondolkodói habitusod megformálódott?
S. Varga Pál: A humán tudományok helyzetét ahhoz a holisztikus tudáseszményhez viszonyítva szoktam értelmezni, amelyet a göttingeni neohumanista paradigma képviselt a 18. század végén; ez a paradigma a tudás különféle területeinek strukturális egységében gondolkodott, a teoretikus és a fronétikus tudást nem állította szembe egymással. Ezzel szemben a 19. század folyamán az a pozitivista tudásmodell került uralomra, amely a szellemtudományok mindenfajta autonómiatörekvése ellenére máig uralkodó pozícióban maradt. Ez a modell az objektivitás mérőelve alapján tesz különbséget a tudás fajtái között, s hallgatólagosan vagy kimondva csak arra a tudásra alkalmazza a tudomány fogalmát, amelyikben ez a mérce érvényesíthető – akár a tudás mibenlétét, akár annak megítélését illetően. Ez a szemlélet nemcsak a humán kutatások finanszírozhatóságát veszélyezteti, hanem a közgondolkodást is hátrányosan befolyásolja. Még leginkább az úgynevezett nemzeti tudományok (irodalom, történelem, néprajz) kaphatnak menlevelet – ezek azonban inkább a kivétel kategóriájába tartoznak, legitimitásuk nem elégséges a tudomány szűken értett fogalmának felülbírálatához. Az is jellemző, hogy a (magyar) politika csak annyiban számít a humán tudományok eredményeire, amennyiben azok ideológiai célokra felhasználhatók. A humán tudományoknak szakadatlan küzdelmet kell folytatniuk azért, hogy eredményeik megítélése ne csak a mérhetőség vagy az ideológiai hasznosíthatóság szempontjain alapuljon; a kultúra által hagyományozott, az emberlétre alkalmazható tudás gazdagításának és továbbadásának így ma nem jók a kilátásai. Megjegyzem, a technika olyanfajta fejleményeit, mint a mesterséges intelligencia, nem tartom fenyegetőnek; ahogy a számítógép, az internet a humán kutatás lehetőségeit gazdagította, a MI-nak is inspiratív hatása lehet – a tudományos koncepciók megalkotása pedig bizonyosan az eleven intelligencia kiváltsága marad.
Ami saját szakterületemet illeti, bízom képviselőinek makacsságában; van egy embertípus, amelyiknek, hogy úgy mondjam, bölcsész-agya van, s az ilyen emberek, nézeteik sokféleségétől függetlenül, összeesküvés-szerűen ellenállnak a kedvezőtlen hatásoknak, életben tartják és gazdagítják a hagyományként megörökölt tudást. Ez a tapasztalat nemcsak egyetemi pályámat kísérte végig, de az akadémiai működésemet is; jó volt ilyen közegben leélni aktív éveimet.
[1] S. Varga Pál, Hazafelé a Mindenségbe. Pilinszky János költészetéről, Alföld 1980/5, 9–14.
[2] S. Varga Pál, Modalitás-típusok a 19. század hetvenes éveinek magyar lírájában, Studia Litteraria
1980/18, 93–122.
[3] Az MTA új levelező tagjai: S. Varga Pál (1955), Magyar Tudomány 2010/9, 1131.
[4] S. Varga Pál, A nem racionális megismerés esélyei, Valóság 1982/3, 63–69.
[5] S. Varga Pál, A gondviseléshittől a vitalizmusig. A magyar líra világképének alakulása a XIX. század
második felében, Csokonai, Debrecen, 1994.
[6] S. Varga Pál, A nemzeti költészet csarnokai. A nemzeti irodalom fogalmi rendszerei 19. századi
magyar irodalomtörténeti gondolkodásban, Balassi, Budapest, 2005.
[7] S. Varga Pál, „…Virgilje lehet legfőlebb; de Homérja soha”. (Arany János és a népi „tudalom”), It 1995/1,
102–119.
[8] S. Varga Pál, A nemzet mint szimbolikus értelemvilág. Bevezetés a nemzeti irodalom 19. századi
fogalmának tanulmányozásához, Alföld 2002/5, 37–61.
[9] S. Varga Pál, A nemzetfogalom fenomenológiai megközelítésének lehetséges hasznáról =
Az újraszőtt háló. Kulturális mintázatok szerepe a felvilágosodás utáni magyar irodalomban, Ráció,
Budapest, 15–27.
[10] S. Varga Pál, Két világ közt választhatni. Világkép és többszólamúság Az ember tragédiájában,
Argumentum, Budapest, 1997.
(Megjelent az Alföld 2025/1-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Árkossy István digitális grafikája.)
Hozzászólások